A választás

Az ember millimétert se mozdulhat ki a világ törvényeinek hullámveréséből. Senkinek sincs módjában kitörni térből és időből. Közös hullám emel és ejt: mindannyian engedelmesek vagyunk. De szívünk számára adott a választás, hogy jobbak vagy rosszabbak legyünk a világnál, melynek részei vagyunk. Ez módunkban áll. Hogy kegyetlenebbek legyünk vagy irgalmasabbak a változatlan és megváltoztathatatlan egésznél.

Pilinszky János (1921 - 1981)  

Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Kányádi Sándor
(1929 - )

A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?

1928
Dsida Jenő (1907-1938)  

Csalódás

Nagy csalódásokhoz nagy hit kell.

Illyés Gyula (1902 - 1983)

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.

A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.

És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monotón kopogását.

És zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon.

És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.

És zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborékteóriák! – itt nem ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehellete gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket, itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra, s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.

…És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.

Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak: bordóbársony leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap.

Szabó Lőrinc (1900 – 1957)

Vannak csodák...

Az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyűglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélysége és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él. 

Füst Milán (1888 – 1967)

TUDOD....

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek

 Kányádi Sándor
(1929 –)

GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

József Attila
1936. máj.

Az emberek azt hiszik, hogy a gyerekek semmit sem tudnak. Néha nem is tudom, hogy a nagyok voltak-e valaha gyerekek.
(Lotte)

Muriel Barbery, Ínyencrapszódia

Nem az az igazi szenvedés, amikor el kell hagynunk azokat, akik szeretnek, hanem amikor azoktól kell elszakadnunk, akik nem szeretnek.


Muriel Barbery, Ínyencrapszódia.

Türelem

Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz.

Márai Sándor

Fiókom

Vétkes vágyaim, ha voltak,
becsúsztattam a fiók fenekére,
és rájuk tettem a vasalt ruhákat
szépen, rendezetten.

Aztán kihúztam a fiókot,
összegyűrtem a vasalt ruhákat,
rájuk tettem vétkes vágyaimat
szépen rendezetten.

A vétkes vágyakat kiteregettem,
mindenki láthatta őket,
nyílt bűneim alatt
elfojtott erények lapulnak.

A fiókot lomtalanításkor kidobtam,
vétkes vágyaim elavultak,
és kit botránkoztassak meg
felháborító tisztességemmel?

 Ágai Ágnes (1932 –)

De hát miért?

Tele daccal, vággyal,
lefojtott és felstrófolt
ki - és meganalizált komplexusokkal,
indulattal és megadással,
hogyan gyömködöd át magad
az évek sorompóin
megkövesedett emlékekkel a zsebedben,
kudarcok göngyölegét gurítva,
tragédiák gyászdrapériájában,
hősként a korinthosi oszlopok között,
keresve egy szájat,
amelyik úgy mondja a szeretlek-et,
hogy abba belezsibonganak az érzékeid,
keresve egy csontba, bőrbe, húsba
bujtatott másikat,
aki te vagy,
mert önmagad keresed
őrült narcisztikus hajszában,
szép, kiteljesedett magadat,
és átugrod érte a tűzkarikát,
és lemégy az óceán fenekére,
és átvonaglasz a világűrön.
Mindig és mindenütt
Magadhoz igyekszel.

Magadat akarod kifejezni és kihazudni
zenében, szóban, képben,
a művészi zsenialitás tébolyában
széthasítani a szívedet és az agyvelődet,
péppé zúzni a gondolatokat
és szenvedélyeket,
és megformálni a megformálhatatlant.
Mert te vagy mindenben:
önistenséged pusztíthatatlan géniusza,
és hitvány, silány matéria, 
 sejtek, szövetek, hormonok kiszolgáltatottja,
szétesendő és meghalandó,
puszta létéért vinnyogó vakarcs.

Kit keresel hát gyötrő bukdácsolással,
féktelen nagyravágyással?
Kiben akarsz magadra lelni,
hiszen lehet, hogy csak árnyék vagy,
csak a rádsütő fénytől világítsz,
eloszlasz a ködben,
nyirok- és páraként
mások bőrére rátelepszel,
egy szélfúvásra eltűnsz,
és diadalmasan megtalálhatod
semmivé foszlott semmiségedet.

Ágai Ágnes (1932 –)

Ha megidézlek

Ha megidézlek, más vagy:
önkényesen vegyítek
valódit és vágyottat össze,
játszom hamisképeddel
jóleső öncsalással,
szétszedlek, összeraklak,
mosolyodat magamra öltöm,
mozdulatodba belebújok,
hangodat a szélnek eresztem,
és az arcomba visszafújja.
Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm. 
És mégis vagy és mégis te maradtál,
arcodon az idő nem faraghat,
mert bennem született,
általam él,
és velem pusztul el.

Ágai Ágnes (1932 –)  

Elidegenedés

Valamit meg kellene tudnom magamról,
valamit be kellene vallanom magamnak,
félek, valamit elmulasztok,
nem tudom, kivel nézek szembe.
Valami furcsa bizonytalanság,
valami kínzó idegenség,
félek, valaki más felel majd,
amikor magamat megszólítom.
Félek, hogy talán sose voltam,
talán magamat csak kitaláltam,
nem vagyok azonos magammal,
csalás minden adat, bizonyíték,
más testét hordom, más ruháját,
más gondolatát írom papírra,
meg sem születtem vagy rég meghaltam,
kószálok, szélhámos kísértet,
s egyre gyanúsabb vagyok magamnak.

Ágai Ágnes (1932 –)

Ki gondol rám

Mindent megteszek
hogy békességem legyen.
De a békesség nem jön felém
hiába kiáltozok érte
hiába integetek fehér kendővel
az erkélyről.

Nagyon hosszú éjszakát éltem át
s lehet hogy eltévedtem.
A fal mögött szűkölök
a vörös téglafal mögött
melybe a feledés parancsát írták
vésővel
kalapáccsal.

Nincs is fehér kendőm
és erkély sincs itt.

Úgy zár be magányosságom
ahogyan a fát körülzárja a kérge.

Nem hallják hangomat
nem látják hogy jeleket adok le a világnak.

Egy fal mögött állok elfeledten.

Nem létező kincseimet
számlálom.

Kassák Lajos (1887 – 1967)

Nem adom vissza

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Ady Endre (1877–1919)