Fiókom

Vétkes vágyaim, ha voltak,
becsúsztattam a fiók fenekére,
és rájuk tettem a vasalt ruhákat
szépen, rendezetten.

Aztán kihúztam a fiókot,
összegyűrtem a vasalt ruhákat,
rájuk tettem vétkes vágyaimat
szépen rendezetten.

A vétkes vágyakat kiteregettem,
mindenki láthatta őket,
nyílt bűneim alatt
elfojtott erények lapulnak.

A fiókot lomtalanításkor kidobtam,
vétkes vágyaim elavultak,
és kit botránkoztassak meg
felháborító tisztességemmel?

 Ágai Ágnes (1932 –)

De hát miért?

Tele daccal, vággyal,
lefojtott és felstrófolt
ki - és meganalizált komplexusokkal,
indulattal és megadással,
hogyan gyömködöd át magad
az évek sorompóin
megkövesedett emlékekkel a zsebedben,
kudarcok göngyölegét gurítva,
tragédiák gyászdrapériájában,
hősként a korinthosi oszlopok között,
keresve egy szájat,
amelyik úgy mondja a szeretlek-et,
hogy abba belezsibonganak az érzékeid,
keresve egy csontba, bőrbe, húsba
bujtatott másikat,
aki te vagy,
mert önmagad keresed
őrült narcisztikus hajszában,
szép, kiteljesedett magadat,
és átugrod érte a tűzkarikát,
és lemégy az óceán fenekére,
és átvonaglasz a világűrön.
Mindig és mindenütt
Magadhoz igyekszel.

Magadat akarod kifejezni és kihazudni
zenében, szóban, képben,
a művészi zsenialitás tébolyában
széthasítani a szívedet és az agyvelődet,
péppé zúzni a gondolatokat
és szenvedélyeket,
és megformálni a megformálhatatlant.
Mert te vagy mindenben:
önistenséged pusztíthatatlan géniusza,
és hitvány, silány matéria, 
 sejtek, szövetek, hormonok kiszolgáltatottja,
szétesendő és meghalandó,
puszta létéért vinnyogó vakarcs.

Kit keresel hát gyötrő bukdácsolással,
féktelen nagyravágyással?
Kiben akarsz magadra lelni,
hiszen lehet, hogy csak árnyék vagy,
csak a rádsütő fénytől világítsz,
eloszlasz a ködben,
nyirok- és páraként
mások bőrére rátelepszel,
egy szélfúvásra eltűnsz,
és diadalmasan megtalálhatod
semmivé foszlott semmiségedet.

Ágai Ágnes (1932 –)

Ha megidézlek

Ha megidézlek, más vagy:
önkényesen vegyítek
valódit és vágyottat össze,
játszom hamisképeddel
jóleső öncsalással,
szétszedlek, összeraklak,
mosolyodat magamra öltöm,
mozdulatodba belebújok,
hangodat a szélnek eresztem,
és az arcomba visszafújja.
Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm. 
És mégis vagy és mégis te maradtál,
arcodon az idő nem faraghat,
mert bennem született,
általam él,
és velem pusztul el.

Ágai Ágnes (1932 –)  

Elidegenedés

Valamit meg kellene tudnom magamról,
valamit be kellene vallanom magamnak,
félek, valamit elmulasztok,
nem tudom, kivel nézek szembe.
Valami furcsa bizonytalanság,
valami kínzó idegenség,
félek, valaki más felel majd,
amikor magamat megszólítom.
Félek, hogy talán sose voltam,
talán magamat csak kitaláltam,
nem vagyok azonos magammal,
csalás minden adat, bizonyíték,
más testét hordom, más ruháját,
más gondolatát írom papírra,
meg sem születtem vagy rég meghaltam,
kószálok, szélhámos kísértet,
s egyre gyanúsabb vagyok magamnak.

Ágai Ágnes (1932 –)

Drága Zsül! [részlet]

[...]
Szeretem a nyarat, mert színes, puha és odaadó.
Van benne valami a teljesség öncsalásából,
a beteljesülés mámorából.
A nyár a természet orgazmusa.
Nyáron meghalni a legszebb és legfájdalmasabb.
Nyáron nevet az ég, és jókedvű, elégedett az isten.
Azt hiszi, gyönyörű világot alkotott.
Igaza van! Vidám vagyok és szeretlek.

Ágai Ágnes (1932 –)  

Drága Zsül! [részlet]

[...]

Nálunk az igék lekonyultak,

a lánglelkek elüszkösödtek,

a vízlelkek zavarossá váltak,

az okos lelkek kivárásra játszottak.

Te nem tudtad kivárni. Ezt megértem.

De azóta sincs visszaszippantó ereje a földnek?

Itt nem kell sem élned, sem meghalnod,

a nagyvilágon e kívül van számodra hely,

de a gyökerek mélyebbek, mint ahogy bevallod magadnak.

Éjszaka van, Jules,

kiszámíthatatlan tavaszi éjszaka,

lelassul a szív,

felgyorsulnak a gondolatok.

Közel vagy, mert rád gondolok.

Leteszem a tollat, eloltom a lámpát,

Bonne nuit, mon chéri

nyugodalmas jó éjszakát.

Ágai Ágnes (1932 –)  

Drága Zsül! [részlet]

 [...]
Quelle idée! De ha már így hozta a sors,
apropó, sors, hiszel a sorsban? A Sorsban?
Hogy a sors hoz? És a sors visz?
A sors beteljesedik? A sors keze, stb.?
Fatalista vagy? Ne kérdezz vissza, mert nem tudom.
Lehet, hogy a sors mi magunk vagyunk,
lehet, hogy a sorsot ránk mérik,
lehet, hogy a sors mér ránk valamit,
lehet, hogy a sors ránk van tetoválva,
lehet, hogy a sorsot mi kaligrafáljuk magunkra,
lehet, hogy a sors hozott össze veled,
lehet, hogy mi hoztuk össze a sorsunkat.
Bármint is van, Jules, hiszek a cselekvésben,
a sors irányíthatóságában,
vagyis a magunk erejében.
Erős vagy? Én nagyon.
De csak azért, hogy legyőzzem a gyengeségemet.
És legyőzöm. Mert tudok akarni. Csak sokszor azt nem tudom,
hogy mit kellene akarnom.

Ágai Ágnes (1932 –) 

Drága Zsül! [részlet]

[...]
Látod, a nyelv testét megtanulhatod, de a lelkét
csak az anyanyelvnek tapintod.
Olyan könnyű felülni a vonatra,
olyan könnyű hátat fordítani a sorompónak.
A belső távolság sosem mérhető kilométerekben.
Egyáltalán mérhető-e?
Hiszen a te kinyújtott kezed idáig ér,
s meglehet, ha itt laknál a szomszéd utcában,
sosem érne ide, és ki sem nyújtanád.
Van a távkapcsolatnak
valami egész finom misztifikációja,
lebegése, salaknélkülisége, tisztasága.
Mi a tisztaság szerinted? És mi a tisztaság ellentéte?
A piszok vagy a tisztátlanság?
Mais rien, c'est une idée seulement.

Ágai Ágnes (1932 –)  

Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

Ágai Ágnes (1932 –)

Naptároló

Eltelt egy nap
Átcserélődött egy másikra.
Tegnapból ma lett.
Egész nap kedd volt.
Élt 24 órát.
Észre sem vette,
amikor szerda lett.
Nem belőle,
hanem helyette.

Ágai Ágnes (1932 - )

Bárhova lépek

Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szőve már veled.
Mozdulataiddal mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettős kötésben
téphetetlenül.

Ágai Ágnes
(1932–)

Tudom

Tudom, mire mit mondanál,
Tudom, adott esetben mit cselekednél.
Meghosszabbítalak magamnak,
szükségem van rád ahhoz,
hogy elviseljem hiányodat.

Ágai Ágnes (1932 - )