Kis, kósza vágyak

Most úgy szeretnék egy párnát keresni,
Csak oly kicsit, mint egy leány-kebel,
Vagy még inkább a földre arccal esni,
És elfeledni mindent, csendben, el.
Oly jó lenne mindent felejteni,
Oly jó lenne mindent elejteni,
Leszállani.
S a harc után,
A harc után
Megállani.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Tanulni kell

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.

Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek.

Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

Nemes Nagy Ágnes
(1922 – 1991)

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mind hiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szivünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött, ─ sok keserű álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

• 
  

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
 
Ady Endre
(1877-1919)
 

Utolsó versek (részlet)

(...)

5
A végtelen nagy éjszakába mégysz,
midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak
s reggelre arcod krétaszinü, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe,
hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
átöleled a téli éjszakát.

6
Még mostan is szeretlek,
de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
álomba néha von csak.

És hidd, te is szeretsz még
én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsit a szivedben.

Nézünk egymásra még mi,
de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
két ily hideg halottnak?


Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Szereted a tengert?

Szereted a tengert, mely
elcsal mellőlem mindig,
mikor hőség tombol?
Szeretsz hozzám visszatérni?
Szereted hullámait, melyek
tőlem egyre messzebb ringatnak?
Szeretsz hozzám közel lenni?
Szereted szikláit, hol megpihennek
messziről jött, fáradt madarak?
Szeretsz velem elfáradni?
Szereted a kis házakat, melyek
felöltöztetik a partot tarkasággal?
Szeretsz mellettem meztelen lenni?

Mert ha szereted a tengert:
hullámait, szikláit, s a házakat,
melyek a pompát adják,
engem már ne szeress,
hisz szíved minek terhelnéd tovább?
Csak emlékezz rám,
s a tengert szeresd.

Szilágyi Szabolcs

Jég

Belémfagy lassan a világ,
mint téli tóba nádbugák,
kis torlaszokban ott ragad
egy kép, egy ág, egy égdarab -
ha hinnék benned, hallgatag
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis Napként sütne fönn
a tél felett, a tó felett,
hasadna jég, mozdulna hab,
s a tárgyak felszökellve mind
csillognának, mint a halak.

Nemes Nagy Ágnes
(1922 – 1991)

Vers, anyámnak főleg

Szelíd vagyok.
Csak azokat marom meg, akiket szeretek,
s hazug, botladozó bocsánatot ezért nem kérhetek.
Mert nincsen bocsánat, ahol szeretet van,
csak szeretet tovább.
Akiknek nem tudtam megbocsátani,
azokat szerettem legtovább.

Fábri Péter
(1953 - )

Köszönöm, hogy szerettelek

Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bújtál
s több és jobb voltál minden újnál?

Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.

Ágyadból most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém, s a messzi hála -

ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.


Szabó Lőrinc
(1900 – 1957)

Az égi szépet...

Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.
Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban,
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.

(részlet)
CSONGOR ÉS TÜNDE

Vörösmarty Mihály
(1800 – 1855)

Megállt az óra

Megállt az óra, és a mutató
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.

Az óra áll. És száll a pillanat,
eltűnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idő szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.

A rémes éjfél csöndje sem ilyen.

Vár a kerék. S a rozzant szerkezetből,
a poshadó tétlenség börtönéből,
az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.
Az óra áll, mindíg hat óra van.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Indulsz s megállsz!…

Indulsz s megállsz! – ahogy a nap vakít.
Oktalanul szeretve és gyűlölve,
s teszed kábán lélek és test örökbe
kapott, halálos mozdulatait.


Akármit! mindegy, csak tégy valamit:
hogy perceid, ha bármi is, kitöltse.
S álmaid fércén öltögeted össze
rongyokban csüngő, tépett napjaid.


A kínzó ürességet, hogy befedhesd,
s a kongó éjszakának hogy felelhesd,
hogy: tettem ezt és azt is tettem én! –


ha rádbámul némán és feketén,
s te nézed: mint kiásott koponyák
jövőt-kutató, üres iszonyát.

Somlyó György
(1920 – 2006)

A végtelen szerelme

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.
Vonaglottunk bizón, nagyon,
Hős estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.
Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmivelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.
Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Tul vánkoson, leplen, igen
Sirva láttuk meg: ez se Minden.
Be’ busak vagyunk, be’ nagyok,
Csókokban élő csóktalanok
A Végtelent hogy’ szeretjük:
Sirunk, csókolunk s ujra kezdjük.


Ady Endre
(1877-1919)

Megmaradtál

Megmaradtál e töredék időben
többnek és szebbnek, mint hittem,
megmaradtál, talán olyannak,
akit nekem képzelt az Isten.
Megmaradtál a bizonytalanban
egyetlen biztos érvnek,
érzem, hogy szent igyekvéseim
Nélküled semmit nem érnek.
Megmaradtál kincset kihordva
töredék-létem őre,
apám oltárán virágként,
tátongó sebére dőlve.

Lukács Sándor
(1947- )

Érzés

Ha van, akit jobban szeretsz magadnál,
úgy, hogy te néki mindent odaadnál,
a boldogságot is, nem kérve hálát,
mért óhajtod, hogy ne is legyen,
mért nem mered kívánni halálát?
S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék,
beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mint
nem óhajtod néki amit magadnak, a
legnagyobb jót, a békét s a megsemmisülést -
nem tudsz felőle, csak szereted.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Tiltott csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csitítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem bírom tovább!

Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Pilinszky János

Levél

Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;
Megszálltál mindörökre.

Pilinszky János

Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
és csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
a szívünk muzsikálna ajkainkon
és beolvadnánk lassan, pirosan,
illatos oltáron égve
a végtelenségbe.

1922

József Attila
 (1905 – 1937)

Hirtelen, átmeneti boldogság

- Nem tudom, értesz-e engem? Általában szenzációsan félre szoktak érteni, ha erről a témáról beszélek. De tehetek egy próbát: ismered ezt az érzést? Az ember síkos járdán megy, és megcsúszik, az egyik lába kicsúszik alóla, és kezd hátraesni. Engem abban a pillanatban, amint elvesztettem az egyensúlyomat, hirtelen boldogság fog el. Persze csak egy pillanatig tart, azután hátrakapom automatikusan a lábam, visszanyerem az egyensúlyom, és örömmel konstatálom, hogy nem estem el. De egy pillanatig! Egy pillanatig hirtelen kioldódtam az egyensúly borzalmas törvényei alól, megszabadultam, röpülni kezdtem valami pusztító szabadságba... Ismered ezt?

- Az egész dolgot sokkal jobban ismerem, mint gondolnád - mondta csendesen Mihály.


Szerb Antal: Utas és holdvilág

Óperenciás lavór víz

Annyi kettétört szerelem
a fiókban
és eldugott emlék
(rolnikban az idő)
végtelenített véges dolgok
feledhetetlen feledhetők.

A letűnt napok zöld vizében
alga-illatú remények lebegnek
de ebből a távlatból visszanézve
-úgy látom -,
a végtelen tenger is
csak óperenciás lavór víz.

Boda Magdolna

Kopogtatás

Most már azt hiszem,
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna,
hogy legyen bár akárki,
— de ha már senki,
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik,
hogy mégiscsak a szél lehetett,
senki más
— legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna,
akkor másodszor is kopogtatsz.

— Vagy pedig egyszer sem.


Simonyi Imre
(1920 – 1994)

Téli ég alatt

Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.


Pilinszky János
(1921 -1981)

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.


Pilinszky János
(1921 -1981)

Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Vigilia, 1949. aug.

Pilinszky János
(1921 -1981)

Erős vagy-e?

"Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent."

Csernus Imre

A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Dsida Jenő
(1907-1938)

Én vagyok...

Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.

/ Tíz parancsolat, töredék /

Dsida Jenő
(1907-1938)

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Weöres Sándor

(1913 - 1989)

Tudom

Tudom, mire mit mondanál,
Tudom, adott esetben mit cselekednél.
Meghosszabbítalak magamnak,
szükségem van rád ahhoz,
hogy elviseljem hiányodat.

Ágai Ágnes (1932 - )

Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű szellő halk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhős rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

Szabó Lőrinc
(1900 – 1957)

Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

József Attila
(1905 – 1937)

(próbálkozásaim)

Próbálom behatárolni
a végtelent,
horizontálisan és vertikálisan is.
Hogy semmi, de semmi
ne vesszen el,
hogy minden kitapintható legyen.
Próbálok falat húzni
a szükségszerűség és az
esetlegesség közé.

Várom, hogy mondd végre,
hogy ismersz,
hogy ismerős vagyok,
hogy láttál már valahol.

Egyre egyszerűbb
képletekben gondolkodom.

Boda Magdolna
(1956-)

(csak ennyi kellene)

Kifeküdni a mezőre, elfeledni teret és időt. Nézni az apró felhők hancúrozását, amint bújócskáznak. A játékot, amit a szerető Nap derűs öleléssel vigyáz. Csak feküdni, feledve tegnapot, mát, holnapot, világot, országokat, városokat, utcákat, házakat, lecsúszott paplanokat, megannyi szerelmet, bánatot.
Egyszerűen csak lenni.
Lenni cseresznyevirág vagy bármi más.
Valami nagyon egyszerű, ami elfér egyetlen metaforában.
Csak ennyi kellene.
Mert most nyafogós ősz van, az ég is pityereg. A novemberi szél noszogatja a telet, mely már évek óta nem jő szép fehér méltósággal, elfelejtett minden illemet.
Csak a szél kavarog. Hordja, viszi a szerelmet.

Boda Magdolna
(1956-)

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.


Pilinszky János
(1921 -1981)

Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?


Pilinszky János
(1921 -1981)

Summa Philosophiae Normalis [részlet]

Életem legnagyobb nehézségéről szeretnék beszámolni. Reggel, amikor felébredek, önkéntelenül a tegnapi napot akarom megismételni. Minden nyáron a tavalyit. Minden gondolatomban az előbbit. Életemben az apámét. Ismételni. Örökké ismételni.

A világegyetem keringésében élünk és mindnyájan örökké keringeni akarunk. Fölkelni, mint a nap és lenyugodni és ismét fölkelni. Kitavaszodni és megérni és a hó alatt szundikálni és megint kitavaszodni. Élni, a halálban erőt gyűjteni és újra születni.

Életem legnagyobb összeütközése a mindig újjal volt. A pillanattal. A váratlannal, a kényelmetlennel, a kiszámíthatatlannal, a meghökkentővel. Ez volt az, ami gondolkozásra kényszerített. A thaumedzein - a megrendítő. Mindig ismételni akartam. Keringeni. És a pillanatban levő mindig új rázott fel.

Amíg rájöttem, hogy két különböző világról van szó. Az ismétlés világa a törvényé, a kiszámíthatóé, a reinkarnációé. A körben való mozgás.

A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé, a kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára.

Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.

Azt hiszem, az ismétlés világa és a mindig új világa között az az egymást kizáró viszony áll fenn, mint a nemkeresztény és a keresztény világ között. A nemkeresztény világ a törvényen és az ismétlések szabályosságán nyugszik. A keresztény világot a kegyelem meghökkentő betörése tartja fenn.

A törvény embere a szabály embere. A kiszámítható. A karakter. A szám. A szabadság embere az infinitezimális szubjektum. A kiszámíthatatlan. A szabad.

Életem legnagyobb erőfeszítése, hogy az örök ismétlések körét parabolává tudjam szétfeszíteni.

Mindenki egyszer. És mindenki először. És mindenki utoljára.


Hamvas Béla
(1897 – 1968)

!

"Ahhoz, hogy valaki éljen, égnie kell, fókusszá kell lennie, meg kell gyulladnia és gyújtania kell!"

/Scientia Sacra/

Hamvas Béla
(1897 – 1968)

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyûlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszûkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpûlsz tovább, emelkedsz

a rebbenõ való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengõ csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Pilinszky János
(1921 -1981)

A kisember tragédiája.

Az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Pilinszky János
(1921 -1981)

Időzítés

Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.

Márai Sándor: Eszter hagyatéka

...


Maria João Pires: Le Voyage Magnifique

Franz Schubert: Impromptus No.3 in G flat major

Csönd lett.

Az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után; keresi, kergeti, hiába, és az élete elsorvad a nosztalgiában.


Szerb Antal 
(1901 - 1945)

Ide hallgass

Most kiállok az esőbe,
elszántan és
födetlen fővel.
És a csattanó villám
átszalad a szívemen,
és a zuhogó zápor
széjjeláztatja szénfekete
testemet,
és beszívnak magukba
a föld pórusai
ezerkilencszázhuszonnyolc
június tizenhetedikén.

De holnap
rózsaként nyílok ki
ablakod alatt
és minden eljövendő
igaz ember
szíve alatt.

1928

Dsida Jenő (1907-1938)

néha. mindig.

Néha, pillanatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam, most tető alatt lenne. Ilyen pillanatokban úgy látom magamat és az életem folyását, mint egy nagy rendszert. (...)
Úgy érzem magam, mint aki mély, beteg álomból felébred s ocsúdik, és látja, hogy fejbe verték régen és kirabolták és ájultan hevert; és a rablók a kinccsel messze futnak.

Márai Sándor

Ebben az országban...

Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet.


Ady Endre
(1877-1919)

.

Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy... de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla.

Müller Péter 

Néha.

Néha, akit legjobban szeretünk, úgy suhan el mellettünk az életben, mintha egy szembejövő gyorsvonat ablakán állna. 

Te jobbra robogsz, ő balra, éppen csak integettek egymásnak, dobogó szívvel: 

Szervusz!... Szervusz!... Vagy még?... Én is vagyok!... Isten veled!... Mikor találkozunk?...  

A választ már nem hallod.

Müller Péter

[szivemben nincs már más, mint durva dárdák]

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Pilinszky János
(1921 -1981)

Tanulni a türelmet.

Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

Pilinszky János (1921 -1981)

Ki várni tud

(Küldöm, ki érti.)

Tartsd magad, Sors,
Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.

Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.

Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.

1915

Ady Endre (1877–1919)

TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937. július-augusztus

József Attila
(1905 – 1937)

Őszi éjszakán

A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe énnekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe súgja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!…


Ady Endre (1877–1919)

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

1906
Ady Endre (1877–1919)

Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Ady Endre (1877–1919)