Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Somlyó György (1920 – 2006)

Indulsz s megállsz!…

Indulsz s megállsz! – ahogy a nap vakít.
Oktalanul szeretve és gyűlölve,
s teszed kábán lélek és test örökbe
kapott, halálos mozdulatait.


Akármit! mindegy, csak tégy valamit:
hogy perceid, ha bármi is, kitöltse.
S álmaid fércén öltögeted össze
rongyokban csüngő, tépett napjaid.


A kínzó ürességet, hogy befedhesd,
s a kongó éjszakának hogy felelhesd,
hogy: tettem ezt és azt is tettem én! –


ha rádbámul némán és feketén,
s te nézed: mint kiásott koponyák
jövőt-kutató, üres iszonyát.

Somlyó György
(1920 – 2006)