Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog, a tétova és gyöngéd utakat, a fájdalom és véletlen közös betűvetését, hosszú-hosszú rajzait – halott köveken, élő arcokon –

elnézem őket, mielőtt

a feledést kiérdemelném.

(Élet és Irodalom, 1971. aug. 14. 5. – Mindig)

Pilinszky János (1921 - 1981)  

Jegenyék

Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzog a föld,
s a két sudár fa
bólogat és leng.

Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik:
egyforma ütemre
ringanak ők.

A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és - jaj, sose tudnak
összeborulni...

Dsida Jenő (1907-1938)

Ne bántsátok a lombokat

Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik,
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé,
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!

Juhász Gyula
(1883 – 1937) 

Áldás a fenyőkre

Mikor tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt, mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.

De lám, itt a tél is! Madár, virág hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hírdetői örök szerelemnek.

Juhász Gyula
(1883 – 1937)

Naplórészlet

Milyen nap is van ma? Úgy élek,

Hogy össze-összezavarom

Az idő menetrendjét.

„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával

– tér és idő keresztjére

vagyunk mi verve emberek.”

Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.

Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,

és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.

Pilinszky János
(1921 - 1981) 

Húnyt szemmel...

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Babits Mihály (1883-1941) 

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj be szép!
-megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő sem tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

Szabó Lőrinc  (1900–1957)

Az életben nem történnek 'nagy dolgok'.

/.../ Igazában nincs is más 'élmény', csak a család; s nincs más 'tragédia', csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az 'osztály'-ban, a világnézetben, a fajtában - vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon...

Egy polgár vallomásai, 1934

Márai Sándor (1900-1957) 

Naptároló

Eltelt egy nap
Átcserélődött egy másikra.
Tegnapból ma lett.
Egész nap kedd volt.
Élt 24 órát.
Észre sem vette,
amikor szerda lett.
Nem belőle,
hanem helyette.

Ágai Ágnes (1932 - )

Igazságok

Én a kinyilatkoztatott igazságok elsőbbségét nem vonom kétségbe. De vannak kérdések, amelyekben nem történt kinyilatkoztatás. Isten csak az erkölcs és a szeretet kérdéseiben tartotta fontosnak, hogy mintegy személyesen szóljon, az olyan kérdéseket, mint a természet szerkezete, tévelygő eszünk tornájául hagyta.
(Galilei; I. felvonás)


Németh László (1901-1975)

Don Quijote névjegye

Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort.
Az árvaság gebéje szivemre rátiport.
De megnyergeltem és - botlós volt bár a lába -
kivágtattam vele a gyilkos éjszakába.

Jékely Zoltán (1913-1982)

Azért vagyunk a világon...

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: - Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

Ábel Amerikában (1934), IV. rész

Tamási Áron (1897-1966)

Zrínyi Velencében

Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!

Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a rosszban
fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar.

Ezt mind nem tudta még s árva honára gondolt,
s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt,
látván sok harci jelt ős ívek oldalán.

Alkonyfelhő borult lagunára, piarcra,
felhőn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a holtakat felkölté Alderán.


Babits Mihály (1883-1941)

Az élet ott, ahol fakad...

Az élet ott, ahol fakad, tiszta, édes gyönyör, amely magában az életben van. Nem elmenni a forrástól annyi, mint szűziesnek lenni. Az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni.

Hamvas Béla  (1897 – 1968) 

Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat, a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, remélve, hogy egy szép napon elönt a sírás, visszafogad szeliden a régi udvar, otthonunk borostyán csöndje, susogása. Mindíg, mindíg is hazavágytam. Pilinszky János (1921 - 1981)

Csönd

Lebegj reám, ó csendes némaság,
véresre horzsolt szívemet kötözd be,
ontsd rám a holtak áldott balzsamát!

A zagyva nyelv hangját zavarjad össze,
fullaszd el égő, száraz torkomat,
alélt fejem zsongó, nagy csend fürössze.

Aludjon el a kínzó gondolat,
ónsúlyod égőn nyomja vissza mellem,
végsóhajom szelídeden fogadd.

Emlékezet, tudásnak kéje, szellem,
halk ájulatba nyögve vesszen el,
és szó ne keljen boldogságom ellen.

Szűnjön pihegni a beteg kebel,
tűnjön le róla a vér régi mocska,
míg boldogan nagyobb öröm emel.

Sártól szennyes valóm tisztára mosdva
lebegjen a felejtés bűvkörén,
s ne bántson a bűn, a sár és a rozsda.

Szent csönd, terítsd palástodat fölém,
fülembe kriptád hallgatása csöng,
s mélységeidből nem nézek föl én:

Oh én fehér sírboltom, tiszta csönd!...

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

De a vágynak, ha az ember önmagának akar, kimondhatatlan veszélye van. Ez a veszély, hogy a vágy teljesül, s akkor az ember eléri azt, amit akart. Eléri, és meglátja, hogy mi volt az, amit kívánt és követelt és vágyott. (...) S most derül csak ki, hogy a vágy hamis volt. Nem is ezt akarta.

Hamvas Béla  (1897 – 1968) 

A harmadik

Hármunk közűl legmaradandóbb,

örökké fénylő ikonod,

örökké omló homokbuckád,

a legveszendőbb én vagyok.

(Vigilia, 1958. dec.)
Pilinszky János (1921 - 1981)

Elveszni, megsemmisülni.

Min­den tet­tem­ben és gon­do­la­tom­ban és éle­tem min­den moz­za­na­tá­ban meg tudom magam tar­tani. A sze­re­lem­ben nem: itt tel­je­sen fel kell maga­mat adni. (…) Önma­ga­mat nem tudom fel­adni csak úgy, min­den további nél­kül. Nem lehet úgy, hogy vissza­kap­jam magam. Akit vissza­ka­pok, már nem az, aki vol­tam. Az már több, gaz­da­gabb, egy­szerűbb, tisz­tább és iste­nibb. Ez a sze­re­lem titka. El kell vesz­nem és meg kell semmisülnöm.

Hamvas Béla
(1897 – 1968)

Ama kései

Ama kései, tékozló remény,
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.

Pilinszky János
(1921 - 1981) 

A lehetetlenről

Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.

Hamvas Béla
(1897 – 1968)

Parafrázis

Mindenki táplálékaként, ahogy már írva van, adom, mint élő eledelt, a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.


Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.

(Újhold, 1946. dec. 82. – Eleven étketek vagyok)

Pilinszky János
(1921 - 1981)

Március

Nagyon boldog vagyok, hogy mégegyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén át, a sötétség alvilági birodamán át. Mint, aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.

Ezt énekelem: üdvözöllek, Március! Időbe tellik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március küön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dalama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.

Észreveszem, hogy néhány napja másképpen ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: felkell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam a végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer!

Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok a meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Mindenre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig petőfit olvasom, néha hangosan is.

Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdődik.

A négy évszak - Március

Márai Sándor (1900-1989)

Ha lemondunk...

Ha valaki önként vagy észrevétlenül lemond egyéniségéről, hiába várja, hogy holnap csoda dolgok történjenek vele, mert ami megtörténik, már nem vele történik meg.

Csoóri Sándor
(1930- )