Tikkadt,
tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s
a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok
megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.
A
Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a
homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben
robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd. |
És
hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények
folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte
hallani a tűzzápor monotón kopogását. |
És
zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket
megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a
tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon. |
És
hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap
szikrázó csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint
láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a
Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és
a forróság vad gyönyöre él bennem. |
És
zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a
sápadt bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a
törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek,
Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborékteóriák! – itt nem
ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehellete
gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket, itt
nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a
tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai;
abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít
halálra, s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját. |
…És
egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság
barna sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál
mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek. |
Tikkadt,
tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem
magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg
álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak: bordóbársony
leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal
dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap. |
Szabó Lőrinc (1900 – 1957)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése