NEM TUDOM ÉN, MIÉRT JÁTSZOM

Nem tudom én, miért játszom:
pállott őszi szilvafákon
álmot gyújtok, füstje selyme
ringasson a végtelenbe,
bontson szivárvánnyá téged –:
lássalak is, ha már nézlek.
S ha még féltesz, meg ne lássál:
krumplikövön-kopogásnál
kongóbb a magány már bennem,
vasmennyboltos csönd felettem.

Vasmenyboltos csönd felettem,
kongóbb a magány már bennem
krumplikövön-kopogásnál:
ha még féltesz, meg ne lássál.


Szerelmedből kitakarlak,
látni én már így akarlak:
szivárvánnyá nyílva bennem,
csontig ható szerelemben...

...S csak a szél sír kint a fákon,
nem tudom én, nem tudom én,
tehetetlen, miért játszom

Farkas Árpád
(1944-)

HA MAJD JÖSSZ

Elédbe terítem hajnali vonatok füttyeit,
miket a várakozás lobogtat bennem,
a reggeli tojásrántották
nyitott ablakokon át
illanó illatát
terítem elébed, ha majd jössz.

És fellegléptű álmaim földreborulnak.

Letérdepelnek valahová az udvar
körtefái alatt, s megmosolyognak,
hogy milyen suta is az az első csók,
mit annyit gyúrtam, simítgattam
párnám csücskén magányos, borzas éjeken.

És félrébb állnak útadból
az ajtó előtt kucorgó tejesüvegek,
virradatok fehér menyasszonyai
félrébb állnak, ha majd jössz.

Végigbóklásszuk a kert ribizlibokrait,
a kisvárosok nagy-nagy örömeit elmesélem

Farkas Árpád
(1944-)