Negyven pillanatkép (részlet)

31. Emlékezet

(Lélektani meghatározás)

Emlékezet,
most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy
nem létezett.

(Ez talán inkább bölcseleti)

Emlékezet,
tebenned él és van, de hogyha meghalsz,
elvész veled.

(Regényes és ábrándos)

Emlékezet,
ledőlt tanyák, romok és régi sírok
mellé vezet.

(Alázatos, szomorú fohászkodás)

Emlékezet,
rokkant barát, nyújtsd a világtalannak
szent félkezed.

Kosztolányi Dezső  (1885-1936)

Negyven pillanatkép (részlet)

30. Fényes arc a sötétben

Kerestelek,
majd jöttek a deres telek
és este lett,
csak bódorogtam, mint a vak,
nem is találtalak. -
Szétváltunk, mint peres felek,
de most, tündökletes alak,
magányomban börtönfalak
éjére festelek.

Kosztolányi Dezső  (1885-1936)

Csönd

Lebegj reám, ó csendes némaság,
véresre horzsolt szívemet kötözd be,
ontsd rám a holtak áldott balzsamát!

A zagyva nyelv hangját zavarjad össze,
fullaszd el égő, száraz torkomat,
alélt fejem zsongó, nagy csend fürössze.

Aludjon el a kínzó gondolat,
ónsúlyod égőn nyomja vissza mellem,
végsóhajom szelídeden fogadd.

Emlékezet, tudásnak kéje, szellem,
halk ájulatba nyögve vesszen el,
és szó ne keljen boldogságom ellen.

Szűnjön pihegni a beteg kebel,
tűnjön le róla a vér régi mocska,
míg boldogan nagyobb öröm emel.

Sártól szennyes valóm tisztára mosdva
lebegjen a felejtés bűvkörén,
s ne bántson a bűn, a sár és a rozsda.

Szent csönd, terítsd palástodat fölém,
fülembe kriptád hallgatása csöng,
s mélységeidből nem nézek föl én:

Oh én fehér sírboltom, tiszta csönd!...

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Negyven pillanatkép (részlet)

35. Február

Halvány ezüstfüst futja be a fákat.
A téli reggel éles, zúzmarás.
Olykor, mikor lehúzzuk téli kesztyűnk,
belénkharap a fagy, s mi sírni kezdünk,
mert fáj a seb, mint a farkasmarás.


Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Méz

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
és bölcs és mély és terhes száz titokkal,
és minden kincseket magába foglal,
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tünő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Kösöntyű

Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon,
vén bánatot egy éjjel elveszítem,
és véle együtt életem s a szívem,
a szívem is, és megvigasztalódom.

S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon,
melyek belőle ömlöttek szelíden,
szájam haragra többé nem feszítem
vérezve, átkozódva és vívódón.

De nézem a sírókat és a könnyük,
és gyászolom elvesztett bánatom,
ezt a nehéz és babonás kösöntyűt.

 Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Hang

Jaj, mért kiabál testemből a lélek?
Nem hiszek én már semmi csodában,
földindulás és szellemidézés
nem hozza nekem koldusi reményét.
Üres az égbolt, és a szivemre
rácsaptam én rég, szürke csokorként,
a nihilizmust. Üres a föld is,
mászunk a kérgén elhagyatottan,
és tudom azt, hogy lenn a halottak
nem többek azok sem, mint amaz “érték-
nélküli minták”, félrelöketve,
vagy mint a kabátok a ruhatárban,
míg valahol még zajdul a dráma,
hullik a könny és porzik a színpad.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Kis, kósza vágyak

Most úgy szeretnék egy párnát keresni,
Csak oly kicsit, mint egy leány-kebel,
Vagy még inkább a földre arccal esni,
És elfeledni mindent, csendben, el.
Oly jó lenne mindent felejteni,
Oly jó lenne mindent elejteni,
Leszállani.
S a harc után,
A harc után
Megállani.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Utolsó versek (részlet)

(...)

5
A végtelen nagy éjszakába mégysz,
midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak
s reggelre arcod krétaszinü, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe,
hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
átöleled a téli éjszakát.

6
Még mostan is szeretlek,
de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
álomba néha von csak.

És hidd, te is szeretsz még
én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsit a szivedben.

Nézünk egymásra még mi,
de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
két ily hideg halottnak?


Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Megállt az óra

Megállt az óra, és a mutató
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.

Az óra áll. És száll a pillanat,
eltűnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idő szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.

A rémes éjfél csöndje sem ilyen.

Vár a kerék. S a rozzant szerkezetből,
a poshadó tétlenség börtönéből,
az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.
Az óra áll, mindíg hat óra van.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)

Érzés

Ha van, akit jobban szeretsz magadnál,
úgy, hogy te néki mindent odaadnál,
a boldogságot is, nem kérve hálát,
mért óhajtod, hogy ne is legyen,
mért nem mered kívánni halálát?
S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék,
beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mint
nem óhajtod néki amit magadnak, a
legnagyobb jót, a békét s a megsemmisülést -
nem tudsz felőle, csak szereted.

Kosztolányi Dezső
(1885-1936)