A kapu előtt

Kedvesem, szegény kedvesem! Nézd
ez a kapu. Sötét, mint a gondolat,
erős, mint az örökkévalóság. Ezen
kellett volna bejutnunk, ha nem kapok
sebet. Zúg a fejem, alig látok,
elhagy a lelkem, meghalok. De te
ne félj! Bejutsz. Neked hagyom a
hattyútollat. S három csepp véremet.

1929.

Dsida Jenő (1907-1938) 

Tragédia

Szerették egymást véghetetlen
De jött egy szó, egy dühre keltő.
Összevesztek és kibékülni? -
Ahhoz büszke volt mind a kettő.

Ha néha néha találkoztak
Elfordultak és nem köszöntek
(Tán, hogy a másik meg ne lásson
Egy áruló kis szürke könnyet.)

Az egyik sorsa hervadás lett,
Eltávozott egy csendes este,
Szemének végső pillantása,
Akire vágyott, azt kereste.

Az már későn jött, összetörve,
Hurcolva lelkén szörnyű vádat.
S egy sírnál halkan elzokogta,
Hogy ő neki már nincs bocsánat!...

1923. október
Dsida Jenő (1907-1938)

Magány

Az ajtókat ma kulcsra zárom:
Legyen nyugalom idebent
És senki énrám ne találjon
S öleljen süket, tompa csend... -
Az ajtókat ma kulcsra zárom.

Befedek minden ablakot:
Legyen mélységes vak sötétség
És ne kísértsen alakod,
S maradjon kívül minden kétség... -
Befedek minden ablakot.

A csöndességtől szinte fázom
Nem lesz köröttem senki, csak
Pár láthatatlan, lenge álom
És zord-fekete, vak falak -
Az ajtókat ma kulcsra zárom.

1924. július. 28.
Dsida Jenő (1907-1938) 

Áldásadás a vonaton

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz, bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szivemen,
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom,
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak,
De amíg áldalak,
Csókolj, de ne nagyon.
Áldva, csöndben, békén,
Emlékkel és csókkal
Akarlak elhagyni,
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.”

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

Ady Endre (1877-1919)

Én régi mátkám

Csupa rom és romlás a multunk
S te voltál élén
A romboló angyal-seregnek,
Csak azért is szeretlek.

Ne jöjj elémbe, meg se csókolj,
Én régi mátkám,
Minden csókom kezdete, vége,
Életem kedvessége.

Csupa rom és romlás a lelkünk,
Mindegy, akartuk.
Sorsunkon titkos, fekete leplek,
Csak azért is szeretlek.

Ady Endre (1877-1919)

Kis meditáció

Ibolyával,
kikericcsel,
hóvirággal
telehintett hímes réten
táncol a tavasz tündér-lánya
hófehér, habos, grenadin ruhában -
kacag és táncol
és táncolni csal engem is.

Miért gondolok én
mindig egy sápadt, őszi arcra?
Miért gondolok én
mindig az őszi gyermeklánc virágra,
a gyujtoványfű sárga virágjára
s a vére-hulló fecskefűre?

Kicsit fáj a seb
és áll a kínzó paradoxon:
táncolni jobb,
nem táncolni szebb.

1925. április 5.
Dsida Jenő (1907-1938)

Az élet

Valakinek, aki beteg, -
akit szeretek, -
s aki nem vigyáz magára. Óh, jaj, nagyon vigyázz!
Színes papírhajó az élet
Szívedhez tapadt aranyos játékszer,
Meleg gyermekkézből vízre tévedt,
S ha nem fogod jól kötelét,
Ellibben, feldől, elmerül -
És minden, minden, semmivé lett!

Jaj, vigyázz!
Pici piros léggömb az élet,
A jó Istentől névnapi ajándék,
S ha gyönge ujjad félve reszket
S a vékony zsinórt elereszted,
Elvillan, elfut, elrepül, -
(S óh, szörnyű gyász! -
Helyébe kapsz egy fakeresztet!...)

Jaj, csak vigyázz!

1924. július 22.
Dsida Jenő (1907-1938)

És sehogyse vagyok

"...És úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
És fáj, hogy nem fájnak eléggé
Dalaim, a megdalolt dalok
S kinjaim a megszenvedett kinok.

Zárt életet ujra elkezdeni,
Fölvenni a daliás lárvát,
Ujjongani, mikor testünk bizserg
Nem fiatalon és vér-duzzadón,
De sztrájkján a sokféle csapott vérnek
És gondolni évek számaira,
Hogy harmincöt és azután harminchat
És kételkedni a kisleányban,
Aki, szegény, pedig nem rossz talán
És mindenben és még több mindenben
Látni vakítóan a Semmit:
Talán öregség, talán már Halál.
Hát jöjjetek beigért éjszakák
Hát jöjjetek nagy megcsufolások,
Szégyenek, kinok és régi babák.

Kár, hogy néha sokáig élünk
És ugy vagyok, hogy sehogy se vagyok.

Ady Endre (1877-1919)

Sztavrogin visszatér

"Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.
    
Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerűlnek valahányan.
       
Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.
       
Félek. Kérem a köpenyem."

Pilinszky János (1921 - 1981) 

Végkifejlet

Magam talán középre állok
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.

Pilinszky János (1921 - 1981)

Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog, a tétova és gyöngéd utakat, a fájdalom és véletlen közös betűvetését, hosszú-hosszú rajzait – halott köveken, élő arcokon –

elnézem őket, mielőtt

a feledést kiérdemelném.

(Élet és Irodalom, 1971. aug. 14. 5. – Mindig)

Pilinszky János (1921 - 1981)  

Jegenyék

Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzog a föld,
s a két sudár fa
bólogat és leng.

Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik:
egyforma ütemre
ringanak ők.

A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és - jaj, sose tudnak
összeborulni...

Dsida Jenő (1907-1938)

Ne bántsátok a lombokat

Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik,
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé,
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!

Juhász Gyula
(1883 – 1937) 

Áldás a fenyőkre

Mikor tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt, mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.

De lám, itt a tél is! Madár, virág hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hírdetői örök szerelemnek.

Juhász Gyula
(1883 – 1937)

Naplórészlet

Milyen nap is van ma? Úgy élek,

Hogy össze-összezavarom

Az idő menetrendjét.

„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával

– tér és idő keresztjére

vagyunk mi verve emberek.”

Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.

Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,

és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.

Pilinszky János
(1921 - 1981) 

Húnyt szemmel...

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Babits Mihály (1883-1941) 

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj be szép!
-megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő sem tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

Szabó Lőrinc  (1900–1957)