Tele daccal, vággyal,
lefojtott és felstrófolt
ki - és meganalizált komplexusokkal,
indulattal és megadással,
hogyan gyömködöd át magad
az évek sorompóin
megkövesedett emlékekkel a zsebedben,
kudarcok göngyölegét gurítva,
tragédiák gyászdrapériájában,
hősként a korinthosi oszlopok között,
keresve egy szájat,
amelyik úgy mondja a szeretlek-et,
hogy abba belezsibonganak az érzékeid,
keresve egy csontba, bőrbe, húsba
bujtatott másikat,
aki te vagy,
mert önmagad keresed
őrült narcisztikus hajszában,
szép, kiteljesedett magadat,
és átugrod érte a tűzkarikát,
és lemégy az óceán fenekére,
és átvonaglasz a világűrön.
Mindig és mindenütt
Magadhoz igyekszel.
Magadat akarod kifejezni és kihazudni
zenében, szóban, képben,
a művészi zsenialitás tébolyában
széthasítani a szívedet és az agyvelődet,
péppé zúzni a gondolatokat
és szenvedélyeket,
és megformálni a megformálhatatlant.
Mert te vagy mindenben:
önistenséged pusztíthatatlan géniusza,
és hitvány, silány matéria,
sejtek, szövetek, hormonok kiszolgáltatottja,
szétesendő és meghalandó,
puszta létéért vinnyogó vakarcs.
Kit keresel hát gyötrő bukdácsolással,
féktelen nagyravágyással?
Kiben akarsz magadra lelni,
hiszen lehet, hogy csak árnyék vagy,
csak a rádsütő fénytől világítsz,
eloszlasz a ködben,
nyirok- és páraként
mások bőrére rátelepszel,
egy szélfúvásra eltűnsz,
és diadalmasan megtalálhatod
semmivé foszlott semmiségedet.
Ágai Ágnes (1932 –)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése