Milyen titkos teremtmény is az ember!

S aztán elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap, és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt. Milyen különös teremtmény! Olyan rengeteg esze van, hogy meg tudja csinálni acélból a fegyvert, s ki tudja találni semmiből az ördögöt; de hogy holnap mi lesz, azt nem tudja kitalálni soha, pedig milyen könnyű lett volna kigondolni a tegnapelőtt, ami volt a tegnap.


Ábel a rengetegben
Tamási Áron (1897-1966)

(azt mondtad)

Azt mondtad
csak egy szűk csiga-
lépcső vezet föl,
de nem mondtad hová,
és azt se, hogy
minden lépés után
kihull az a lépcsőfok,
amiről elléptem,
nem mondtad,
hogy a visszaút
nincs is.

Boda Magdolna

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Somlyó György (1920 – 2006)

Drága Zsül! [részlet]

[...]
Szeretem a nyarat, mert színes, puha és odaadó.
Van benne valami a teljesség öncsalásából,
a beteljesülés mámorából.
A nyár a természet orgazmusa.
Nyáron meghalni a legszebb és legfájdalmasabb.
Nyáron nevet az ég, és jókedvű, elégedett az isten.
Azt hiszi, gyönyörű világot alkotott.
Igaza van! Vidám vagyok és szeretlek.

Ágai Ágnes (1932 –)  

Drága Zsül! [részlet]

[...]

Nálunk az igék lekonyultak,

a lánglelkek elüszkösödtek,

a vízlelkek zavarossá váltak,

az okos lelkek kivárásra játszottak.

Te nem tudtad kivárni. Ezt megértem.

De azóta sincs visszaszippantó ereje a földnek?

Itt nem kell sem élned, sem meghalnod,

a nagyvilágon e kívül van számodra hely,

de a gyökerek mélyebbek, mint ahogy bevallod magadnak.

Éjszaka van, Jules,

kiszámíthatatlan tavaszi éjszaka,

lelassul a szív,

felgyorsulnak a gondolatok.

Közel vagy, mert rád gondolok.

Leteszem a tollat, eloltom a lámpát,

Bonne nuit, mon chéri

nyugodalmas jó éjszakát.

Ágai Ágnes (1932 –)  

Drága Zsül! [részlet]

 [...]
Quelle idée! De ha már így hozta a sors,
apropó, sors, hiszel a sorsban? A Sorsban?
Hogy a sors hoz? És a sors visz?
A sors beteljesedik? A sors keze, stb.?
Fatalista vagy? Ne kérdezz vissza, mert nem tudom.
Lehet, hogy a sors mi magunk vagyunk,
lehet, hogy a sorsot ránk mérik,
lehet, hogy a sors mér ránk valamit,
lehet, hogy a sors ránk van tetoválva,
lehet, hogy a sorsot mi kaligrafáljuk magunkra,
lehet, hogy a sors hozott össze veled,
lehet, hogy mi hoztuk össze a sorsunkat.
Bármint is van, Jules, hiszek a cselekvésben,
a sors irányíthatóságában,
vagyis a magunk erejében.
Erős vagy? Én nagyon.
De csak azért, hogy legyőzzem a gyengeségemet.
És legyőzöm. Mert tudok akarni. Csak sokszor azt nem tudom,
hogy mit kellene akarnom.

Ágai Ágnes (1932 –) 

Drága Zsül! [részlet]

[...]
Látod, a nyelv testét megtanulhatod, de a lelkét
csak az anyanyelvnek tapintod.
Olyan könnyű felülni a vonatra,
olyan könnyű hátat fordítani a sorompónak.
A belső távolság sosem mérhető kilométerekben.
Egyáltalán mérhető-e?
Hiszen a te kinyújtott kezed idáig ér,
s meglehet, ha itt laknál a szomszéd utcában,
sosem érne ide, és ki sem nyújtanád.
Van a távkapcsolatnak
valami egész finom misztifikációja,
lebegése, salaknélkülisége, tisztasága.
Mi a tisztaság szerinted? És mi a tisztaság ellentéte?
A piszok vagy a tisztátlanság?
Mais rien, c'est une idée seulement.

Ágai Ágnes (1932 –)  

Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

Ágai Ágnes (1932 –)

Azelőtt

Azelőtt nőtt a tulipán.
Gyűszűvirággal összecsaptak,
hullámzott egy mezőnyi vadzab,
majd elcsitult gyűrűzve, este,
és mint derengő bója-lámpa,
a mák világított felette.
A tulipán volt azelőtt.
De most titokban egy fa nőtt
ott bent, nem vettem észre, nem,
de most már érzem, érdesen,
törzsben a törzset s gyökerezve
hajszálgyökért hajszálerekbe,
s amint szilárd hulláma gyűlik,
körözni lassu évgyürűit,
és éjszaka felriadok,
amint a roppant lomb suhog.
Mellette minden puszta gyom.
De a nevét, azt nem tudom.

Nemes Nagy Ágnes  (1922 – 1991)

Nem baj, ha leesel. Az se számít, ha elbuksz, vesztesz, vagy vétkezel. A gond az, ha nem tudod, miért.

Elmondok egy több ezer éves történetet. Ez a hindu Mahabharátából való.

Az öt száműzött Pándava fivér étlen-szomjan menekül. Végre elérkeznek egy tiszta tóhoz. A legifjabb már-már merítené az edényét, amikor megszólal egy Hang:
- Állj! Csak akkor ihatsz a tó vizéből, ha felelsz a kérdésemre! De vigyázz! Ha téves a válaszod: meghalsz!
Az ifjú a Hang irányába fordult, s a Hang ezt kérdezte tőle:
- Mi a legjellemzőbb az emberre?
Az ifjú Pándava tudta a választ. Egy bölcs mondat volt a szent Védák könyvéből. Azonnal meghalt. Ugyanígy járt a második, a harmadik és a negyedik testvér is.
Négy halott hevert már a tó partján, amikor Judhisztíra is odalépett.
- Ha helyesen felelsz - szólt a Hang -, nemcsaka szomjadat olthatod, de a testvéreidet is föltámasztom. Mondd meg tehát: mi a legjellemzőbb az emberre?
És a fiú így felelt: - Az emberre az a legjellemzőbb, hogy semmiből nem tanul.
Ahogy ezt kimondta, a fivérei mind életre keltek s mohón ittak a tó hűs vizéből.

Így vagyok én is, te is, és túlzás nélkül mondhatom, ez a mondat mottója lehetne minden történelemkönyvnek. Így van az egész emberiség. Úgy működünk, mint egy számítógép. Ismétlünk, ismétlünk, ismétlünk.

Müller Péter

Fényképedet írógépemre tettem

Fényképedet írógépemre tettem,
hogy nézzelek, mikor nem vagy mellettem,
lényed verbénaillatából ittam;
s hozzád szegődtem olvasmányaidban.

Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;
Nézésed zöld halai bennem úsznak;
Megérezlek, ha a sarkon túl vagy.

Te vagy a tükör, hol magamra látok,
Az ablak: abból nézem a világot,
S a labirintus: mindig benned járok."

Régen tudom: szerelmünk lehetetlen.
Azért ilyen szép. Szonettekbe tettem,
hátha leúsztatnak az idő lomha
vizein a világirodalomba.    

Faludy György (1910 - 2006)       

Régi emlék

Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat...
...Úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt...

És úgy vagy most a legszebb:
A múltba tűnve távol, -
Köztünk lebeg egy ismeretlen,
Nagy, sűrű fátyol...

Megbékült emlék, régi dal
Elhervadt koszorú...
Csak az lehet ilyen szép
Ami nagyon, de nagyon szomorú!

1924. május 1.
Dsida Jenő (1907-1938)  

Védd meg

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassu kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, mondd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasitó
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben,
minthogyha bent, mig vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
mig a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak –

Nemes Nagy Ágnes  (1922 – 1991)

Nem váglak ketté

Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha mind az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test:

én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt; téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.



Faludy György  (1910 - 2006)

Dal

Szeretnék már szeretni,
hogy lényed megtanuljam,
én lennék a kisujjad,
és mondanád: kisujjam.

Szeretnék nem szeretni,
mint macska, heverészni,
magam sétálni menni,
s hogy merre, meg se nézni.

Nemes Nagy Ágnes

A feltámadás, vagy a feledés?

Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,
s a jövendő a magáért-valóval
egy mozdulatban, ívben összefont.
A mozdulat – hisz így vált egyenesre
hajdan az ősi, vízszintes gerinc,
a mozdulat rántotta feszesebbre
az ereket, az ifjú szív kering –

az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,
a szellem első, pontos lobbanása,
mikor majd rezdül a csigolya-ív,
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,
s megszületünk. Megszületik a szájon
örökségünk, reményünk: ismeret.

Nemes Nagy Ágnes

Örökélet

Tűzvész elől van menekvés,
Rablók elől futhatsz messze,
Orgyilkost öl fürge kés,
Hogy őszi nap víg nép temesse,
S az éjszakának árnyait
Elűzi édes napsütés:

De jaj, magadtól menekvésed
Nincs e földön s föld alatt!
Magad vagy elméd ős-talánya,
Örökre társad, síri mécsed…
S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
És életed örök magánya…

Ember, bűnös, bús kalandor,
Eltünődtem sorsodon:
Menekűlsz baráti körbe,
Elbujsz dús asszonyi ölbe,
Búvol a síri gödörbe…
Kígyó vagy te, majd madár…

Bizony, lemégy a síri földbe
S még alább, a sír alá is
Mindhiába szállanál:
Számodra nincs örök halál.


Füst Milán (1888 – 1967)

felszámolás

Ma megölök egy álmot
megint
régi volt nem kell
holnap egy vágyat
egy régi volt szerelmet
aztán mást.
Történeteim halmazán
botladozom
gyönyörködöm ahogy
az enyészet dombján
komposztálódik a múlt
… hátha…
a lótusz
bárhol kinő
várok
egyre többet nézem a földet
barátkozom

régen az ózonlyuk aggasztott
ma már az sem

Boda Magdolna

(szívünk)

Titokzatos, megfejthetetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.

Debreczeni Hírlap, 1899. január 21.

Ady Endre (1877-1919)