5
A végtelen nagy éjszakába mégysz,
midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak
s reggelre arcod krétaszinü, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe,
hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
átöleled a téli éjszakát.
6
Még mostan is szeretlek,
de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
álomba néha von csak.
És hidd, te is szeretsz még
én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsit a szivedben.
Nézünk egymásra még mi,
de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
két ily hideg halottnak?
Kosztolányi Dezső
(1885-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése