Indulsz s megállsz! – ahogy a nap vakít.
Oktalanul szeretve és gyűlölve,
s teszed kábán lélek és test örökbe
kapott, halálos mozdulatait.
Akármit! mindegy, csak tégy valamit:
hogy perceid, ha bármi is, kitöltse.
S álmaid fércén öltögeted össze
rongyokban csüngő, tépett napjaid.
A kínzó ürességet, hogy befedhesd,
s a kongó éjszakának hogy felelhesd,
hogy: tettem ezt és azt is tettem én! –
ha rádbámul némán és feketén,
s te nézed: mint kiásott koponyák
jövőt-kutató, üres iszonyát.
Somlyó György
(1920 – 2006)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése