Én
nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta
egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is
sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De
hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden:
egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta
levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már
kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi
dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a
Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma
udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy
eresztlek – gondolom –, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az
ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a
barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a
kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön.
Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése