Életem legnagyobb nehézségéről szeretnék beszámolni. Reggel,
amikor felébredek, önkéntelenül a tegnapi napot akarom megismételni.
Minden nyáron a tavalyit. Minden gondolatomban az előbbit.
Életemben az apámét. Ismételni. Örökké ismételni.
A világegyetem keringésében élünk és mindnyájan örökké keringeni
akarunk. Fölkelni, mint a nap és lenyugodni és ismét fölkelni.
Kitavaszodni és megérni és a hó alatt szundikálni és megint
kitavaszodni. Élni, a halálban erőt gyűjteni és újra születni.
Életem legnagyobb összeütközése a mindig újjal volt. A pillanattal.
A váratlannal, a kényelmetlennel, a kiszámíthatatlannal, a
meghökkentővel. Ez volt az, ami gondolkozásra kényszerített.
A thaumedzein - a megrendítő. Mindig ismételni akartam. Keringeni.
És a pillanatban levő mindig új rázott fel.
Amíg rájöttem, hogy két különböző világról van szó. Az ismétlés
világa a törvényé, a kiszámíthatóé, a reinkarnációé. A körben
való mozgás.
A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé, a
kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer.
Mindig először, mindig utoljára.
Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni.
Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély.
A kockázat. A bátorság.
Azt hiszem, az ismétlés világa és a mindig új világa között
az az egymást kizáró viszony áll fenn, mint a nemkeresztény
és a keresztény világ között. A nemkeresztény világ a törvényen
és az ismétlések szabályosságán nyugszik. A keresztény világot
a kegyelem meghökkentő betörése tartja fenn.
A törvény embere a szabály embere. A kiszámítható. A karakter.
A szám. A szabadság embere az infinitezimális szubjektum. A
kiszámíthatatlan. A szabad.
Életem legnagyobb erőfeszítése, hogy az örök ismétlések körét
parabolává tudjam szétfeszíteni.
Mindenki egyszer. És mindenki először. És mindenki utoljára.
Hamvas Béla
(1897 – 1968)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése