Gyakran halljuk, hogy az olvasó egyszerű
emberek kezébe való, azoknak az imádsága. Mintha az egyszerűség valami
sajnálatos dolog lenne!
Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp
ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs
ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki
kellene nőnünk; az egyszerűség kell hogy életünk legbensőbb programja
legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni
akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.
Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet
akkor az „egyszerűek imádsága”? Valóban egyszerű, de egyszerűségében – s
épp abban – mélységesen gazdag.
Van benne valami monotónia, ez igaz, de
milyen? Szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az
esztendők, az idő múlását, s „bilincsével” az esztendők körforgását is.
Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen,
hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. „Monotóniája” a szív
„monotóniája”, s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok
megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arra való,
hogy szinte mindig mondhassuk. Megtestesítője az „imádkozzál és
dolgozzál”, sőt az „imádkozva élj” parancsának. Aki szereti, annak
számára „monotóniája” üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.
De az olvasó megfelel az élet másik
bensőséges titkának, törvényének is, hogy az egyszeri sokasodni kíván.
Elég a természetre gondolnunk, s beljebb egy lépéssel: a szeretet
pazarlására.
S ha mindezt elfogadtuk és megszerettük
benne, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, mely mintegy az
emberibe ágyazva közvetíti az istenit: az imádság szintjén azt a drámát,
mely a misztérium valóságszintjén a szentmisében játszódik le (napról
napra, óráról órára a földi esztendők körforgásában).
*
Panaszaink árulnak el minket. Az életre
főként két panaszunk van. Egyrészt, hogy unalmas, másrészt hogy
nemegyszer elviselhetetlenül hányatott és tragikus. Nos, ha szabad ezt
mondanunk, az olvasó egyszerre megszentelője az „unalomnak” és a
„tragédiának”. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely
átszőheti legszürkébb perceinket is, de működhet fordítva is, mint a
sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink
fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk
drámájában a legnagyobb drámát közvetítve felénk, siet segítségünkre a
hit, a remény és a szeretet erejével.
Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és
sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az „egyszerű
szívek” szakadatlanul mondják ezt az „egyszerű imádságot”.
(Új Ember, 1962. október 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése