[ s z e l l e m ű z é s ]




2012. november 30., péntek

A kóborló levél

Villanyharmatos őszi utcán

néha az ijedt éjbe nézek
ember-falkák… hová rohantok
s énrám vajjon hol vár az élet?

Olyan vagyok, mint egy levél
négy-öt féle tintával írva
sűrű mondatok, rejt-jelek…
egy szakadó foszlány papírra.

Egy messzi könnyes fájdalom
belém sok üzenetet rejtett
az életről – szépet, nagyot
de megcímezni… – elfelejtett.


Budapest, 1925

Tamkó Sirató Károly
(1905 – 1980)

2012. november 29., csütörtök

Ha.

Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először, mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait. Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni. És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.

...  

Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.

A teremtő idő: minden pillanatunkban benn van egész múltunk, sőt őseink egész múltja.

A múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá.


Babits Mihály
(1883 — 1941)

2012. november 28., szerda

Jókai Anna: Szegény Sudár Anna

NINCS ITT nincs itt esik az eső hajlik a vessző haragszik a katona mert megázik a lova esik
eső karikára Kossuth Lajos kalapjára
Esik az eső vigasztalan
   
szept. 29.
Imádom IMÁDOM ezt szeretném sokszor leírni

okt. 4.
Rossz a papír, rossz a toll. Kapirgálás, kapirgálás, kapirgálás. De imádom Őt. Bár imádni
csak Istent volna szabad. Tegnap álltam a kapuban, és az ujjaimat szagolgattam. Megmaradt a
bőre illata a körmöm alatt. Most napokig nem látom. Tudom, hogy nem rajta múlik.

okt. 9.
A képével alszom, a képével ébredek. Mint abban a dalban, amit anyám szokott énekelni.
Nagyon hiányzik. Hallucinálok. Hallom, ahogy hiába szólongat. Aztán a kert alatt, mintha a
kapu csikordulna.
Mi ez? Napló?


Jókai Anna
(1932– )

folytatás ITT.

2012. november 27., kedd

A nagy útban nincsen semmi rejtély.

Az Ég hatása: jónak lenni, 
a Föld hatása a bőség,
az Ember hatása a rend. 
Mindenkinek csak egyetlen
dologra van szüksége: igazan élni.

Hamvas Béla
(1897 – 1968)

2012. november 26., hétfő

Amit látunk, nem létezik, bármilyen nagy hatással van is ránk.

A vágyódásból bűn fakad,
a bűnből hamis képzetek.
Pedig a lelkek, szegények,
csupán szeretni akarnak.


Cangjang Gjaco, a VI. Dalai Láma (1683-1706) költeménye, ford. Sári László

Pilinszky János: Az egyszerűek imája

Gyakran halljuk, hogy az olvasó egyszerű emberek kezébe való, azoknak az imádsága. Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne!
Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell hogy életünk legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.
Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az „egyszerűek imádsága”? Valóban egyszerű, de egyszerűségében – s épp abban – mélységesen gazdag.
Van benne valami monotónia, ez igaz, de milyen? Szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s „bilincsével” az esztendők körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. „Monotóniája” a szív „monotóniája”, s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arra való, hogy szinte mindig mondhassuk. Megtestesítője az „imádkozzál és dolgozzál”, sőt az „imádkozva élj” parancsának. Aki szereti, annak számára „monotóniája” üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.
De az olvasó megfelel az élet másik bensőséges titkának, törvényének is, hogy az egyszeri sokasodni kíván. Elég a természetre gondolnunk, s beljebb egy lépéssel: a szeretet pazarlására.
S ha mindezt elfogadtuk és megszerettük benne, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, mely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit: az imádság szintjén azt a drámát, mely a misztérium valóságszintjén a szentmisében játszódik le (napról napra, óráról órára a földi esztendők körforgásában).

*

Panaszaink árulnak el minket. Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt, hogy unalmas, másrészt hogy nemegyszer elviselhetetlenül hányatott és tragikus. Nos, ha szabad ezt mondanunk, az olvasó egyszerre megszentelője az „unalomnak” és a „tragédiának”. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely átszőheti legszürkébb perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb drámát közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet erejével.
Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az „egyszerű szívek” szakadatlanul mondják ezt az „egyszerű imádságot”.

(Új Ember, 1962. október 7.)

Juhász Magda: De jó lenne…

De jó lenne jónak lenni,
mindig, mindig csak szeretni,
lelkem szállna, mint a lepke,
olyan könnyű, lenge lenne.

De jó lenne jónak lenni,
csak a szépet észrevenni,
nem félni, és nem remegni,
mindig, mindig csak szeretni.

De jó lenne jónak lenni,
a nagy Istent megkeresni,
a lábához kuporodni,
és az Igét befogadni.

De jó lenne… de nem lehet.
Farkasok közt nem élhet meg,
aki bárány, aki balga,
megrohanja azt a falka.

Megrohanják, leteperik,
mert a jót itt nem szeretik.
Lelkünk fáradt, szívünk remeg,
nincs közöttünk aki szeret?

Gyilkosságok, fegyver, átok
miért sújtja a világot?
Hisz’ szeretni könnyebb lenne,
lelkünk szállna, mint a lepke.

De jó lenne jónak lenni,
egymás kezét megkeresni,
és a gonoszt mindörökre
eltemetni, elfeledni.

De jó lenne jónak lenni…

Kisértetek (részlet)

Minden vagyok, semmi se vagyok,
mese és változás:
fölnézek a holdra s az vagyok,
szemfényvesztő varázs,

varázsjáték: játszom veletek,
gazellák, őzikék,
valakit nagyon szeretek
és fáradok… De még,

még más is vagyok, én vagyok

Szabó Lőrinc
(1900 – 1957)

Találkozás

Nyugodj bele, hogy nem lehet,
aminek vége, vége.
Viharban jártál, – odalett
sok rügy s bimbó reménye.

Fájt, persze, és tán jobban is
mint ami szerelem volt,
fájt, hogy sok minden elveszett
amihez köze sem volt.

A húsztól a harminc felé
ahogy vittek az évek
növő fájdalmad mérlegén
úgy nőtt a veszteséged, –

de most már hagyd, ne mérj, ne várj,
hisz aki gyűlöl, asszony!
Remény? Ha tíz év nem segitett,
egy pillanat mit adjon!

Mit a mult barátság és az ész?
Mit adjon, késve, a bánat?
Eh, káromkodj – – – – – –
átkot szór úgyis utánad.

Vesszen hát, ami elveszett.
Kár siránkozni érte.
Bírd ki, hogy gyülöl a sirodig,
s bírd ki, hogy vége, vége.

Szabó Lőrinc
(1900 – 1957)

2012. november 25., vasárnap

Mindenütt ott vagy


Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Szabó Lőrinc
(1900 – 1957)